Kutya-világ

Sétálni hívom Önöket, induljunk el Biáról a Szily kastélytól (Kálvin tér, Gazdi iskola) a Sándor utcán fel a Vörös pincéig. Tovább haladva a Barackvirág utca legvégén megtaláljuk a Füzes patakot, és rajta azt a boltíves kőhidat, mely átvisz a Kutya-hegyre.

Hányan tehették meg ezt az utat, hogy elérjék földjeiket, elvégezzék napszámukat, ebédet vigyenek szüleiknek?

Évszázadok óta összefonódott a Kutya-hegy története Biatorbággyal. A térség egyik legkedveltebb gazdálkodási központja lehetett egykor. Erre utalnak a jól kiépített utak, hidak, az útszéli kőkereszt, présházak, pincék, a közelben működött Alsó-major, kőbányák és vízimalom.

Több elnevezés is emlékeztet azokra a nemzedékekre, akik itt élték mindennapjaikat. Zajgó – a hegyekről lezúduló csapadék vizek ezen a területen gyűltek össze, Antal (Vörös) kereszt – mely az évente rálocsolt vörösbortól kapta színét, Czöndör-kút – a támfalba mélyített fülke fölötti telek tulajdonos nevét őrzi.

A XIX. sz. végén bekövetkezett philoxéra járvány után kezdett fokozatosan elnéptelenedni a hegy. Gazdasági jelentősége egyre csökkent.

A későbbi időkben meglátták benne a szép környezetet, s egyre többen jártak vissza pihenés céljából. Ennek egyik legszebb emléke az 1940-es évek elején épült Hámori-villa, melyet dús növényzet takar az idegen szemek elől.

A párt állami időkben a telektulajdonosok nagy része lecserélődött. A régi présházak és pincék közül sok összeomlott a gazdátlanság miatt, vagy az új igényeknek megfelelve a felismerhetetlenségig átépült. A hegyen 8-10 építmény őrizte meg eredeti jellegét.

Mostanában egyre többen vannak, akik nem csupán egy hétvégére vagy a nyárra költöznek ide. Van akit nehéz anyagi körülmények kényszerítenek ide, és vannak akik komoly milliókat költenek itt nyaraló, vagy családi ház építésére. A Kutya-hegyi baráti körnek több mint 60 tagja van. A befolyt tagdíjakból, közel 700 ezer forintos beruházással az idén leaszfaltozták a legnehezebben járható útszakaszt.

Pezsdül az élet a Kutya-hegyen, talán nem sokára ismét közel kerül Biatorbágyhoz.


A nagy csobbanás

Ki ne dobott volna még kavicsot folyóba, tóba? Számtalan olyan lapos kavics van nyugodt vizű tavak fenekén vagy folyómedrek alján, amit játékos emberek kacsázásra bírtak a víz színén. Egy fél vödörnyi talán pont miattam.

Ezek a kis kavicsok nem csapnak túl nagy zajt, így egyesek nagyobb köveket dobálnak, hogy nagyobb csobbanás legyen. Sajnos akadnak olyanok is, akik nem csak tavakba, folyókba, hanem kutakba, és nem kis kavicsokat, vagy nagyobbacska köveket, hanem téglányi vagy még nagyobb, beton darabokat dobálnak. Július 26-án a Tájvédő Egyesület tagjai a Czöndör kútnál tettek látogatást, kesztyűvel, gereblyével, vödörrel és zseblámpával felszerelkezve.

A helyiek elmondása alapján tudtuk, hogy pár évvel ezelőtt többen is hordtak innen kellemes, jó ízű ivóvizet. A kút azonban most száraz volt, talán a száraz időjárás miatt, vagy a víz ér talált magának másik utat? Olyan érzés elmenni mellette, mint egy kerék nélküli kocsi mellett.

Zseblámpával levilágítva a kútba, faágakat, beton darabokat láttunk (később kiderült, hogy nem csak törmelék, hanem igen nagy 25 kg-os darabok is voltak). ½ m3 törmelék és egyéb szemét kiemelése után megtaláltuk a vödröt és a vizet. Jelenleg kb. 40cm víz van benne, de reméljük, hogy az őszi csapadékosabb időszakban megnövekszik a vízszint, és ha vigyázunk rá, nem dobáljuk tele mindenféle szeméttel, akkor talán ismét ihatóvá válik a vize.

A kút környékét is megtisztítottuk a sok gaztól, elszáradt növényzettől és a néhány kiló rozsdás pántoló szalagtól. Megigazítottunk néhány kifelé boruló kútkövet, és a tetejéről kivágtunk egy-két fa és bokor csemetét, valamint vastag gyökereket, amelyek nyomják szét a kút köveit.

A takarítás eredményeképpen, most már az útról is észrevehető, hogy egy kút van ott.

Az önkormányzatnak köszönhetően a kihelyezésre kerülő asztal melletti padokon a fáradt turisták megpihenhetnek a kút mellett.


A bicskei szeméttelepen jártunk

A közelgő Föld napja alkalmából, április közepén osztályunkkal ellátogattunk a bicskei szeméttelepre. Ott Kéthely Nagy Sándor (Luca apukája) elmondta, miét is jöttünk ide. Éva néni a vezetőnk elvezetett minket a szemét lerakóhelyre. Elmagyarázta, milyen körülmények között kerül ide az a szemét, amit mi kidobunk a kukába.

A szemetünket úgynevezett medencékbe gyűjtik, aminek a magassága kb. 40 m. Az első medence 6 év alatt telt meg, ami kb.: 400.000 m3 szemetet jelent. Most töltik a 2. medencét, ide kb. 600.000 m3 hulladék fér el.

Megnéztünk egy olyan tárolót is, amelyikben külön gyűjtik a hulladékokat, az üvegeket, az újságpapírokat, nylon tasakokat, műanyag dobozokat. Külön volt egy hely a veszélyes hulladékoknak (elemek, olajok stb.) Éva néni azt is elmondta, hogy ezt hívják szelektív hulladékgyűjtésnek.

Később egy előadóterembe is bementünk, ahol megvendégeltek minket egy kis pogácsával, üdítővel. Kérdezhettünk is bármit a szeméttel kapcsolatban.

A látogatás nagyon hasznos volt számunkra, mert sokan megtanulták, hogy a „szemetünket” csak úgy össze-vissza ne dobáljuk el, mert ezzel a mi környezetünknek ártunk a legtöbbet.

Molnár Viola és Sárkány Orsolya a 4.c tanulói


Mit ér a szervezet ha civil?

Az emberek legnagyobb része törekszik arra, hogy a családján kívül is tartozzon egy közösségbe. Jó érzés vasárnaponként templomba járni, barátokkal, ismerősökkel közös programokat szervezni, kosarazni, focizni, énekelni, rendszeresen találkozni hozzánk hasonló emberekkel, hiszen ezek az együtt eltöltött idők megnyugvást, feltöltődést, pluszt adnak életünknek, ebben a rohanó világban.

Közösségbe tartozunk a szerint is, hogy melyik utcában, faluban, városban, országban lakunk. Ez felelőséggel jár, mert a külföldön rosszul viselkedő turistáról, az út mellett szemetelő családról az egész ország lakosságát ítélik meg.

Ha egy ismeretlen helyre látogató rendezetlennek látja a falu utcáit, pusztulónak az elmúlt idők emlékeit, védtelennek a természetet, akkor joggal gondolhatja, az itt élők nem akarnak, nem tudnak közösen cselekedni, közösségként élni, persze az is lehet, nem is tudják mi az. A lakóhelyi közösségnél szükség van megértésre, akkor is, amikor egy új család költözik a közelünkbe, hiszen egy őshonos helybélitől kapta a területét. Azért költöztek ide, mert megtetszett nekik a hely, megszerették a falut. Meg kell könnyíteni a beilleszkedésüket, és nem nehezíteni, elzárni őket (érdekes jelenség, a törpe magán viadukt). Szükségünk van toleranciára, hiszen szomszédaink között csak akkor válogathatunk, ha új helyre költözünk.

Nem gondolom azt, hogy egy nagyobb közösségért csak annyit tehetek, hogy négyévente egyszer elmegyek szavazni. A civil szervezetek sokszínű tevékenysége, a bennük résztvevő emberek energiája élvezhetőbbé teszik a hétköznapjainkat a megteremtett, megmentett értékek az egész települést gazdagítják.

Az egyesületek munkájához a pénz nagy részét az önkormányzat biztosítja, helyiséget, engedélyeket, információkat pedig a polgármesteri hivataltól lehet remélni, ezért nehéz a Tájvédő Egyesületnek, mert céljainak elérésének érdekében időnként többletmunkát okozunk, vagy szembekerülünk a helyi közigazgatási szervekkel (természetvédelem, értékvédelem).

Nem könnyű megtalálni, hol a határ az építő hozzászólás és az állandó kekeckedés között. Tény, sem a Disznó-lápa madarai, sem az Iharosi forrás vízcsobogása, sem a Füzes patak kivágott fái, sem a tavasszal tömegesen elgázolt békák nem tudnak ügyvédet fogadni maguknak. Kellenek olyanok, akik gondolnak rájuk.

A 2003. évben több olyan eseményt szerveztünk, ahol megpróbáltuk közelebb hozni, láthatóbbá tenni a bennünket körbevevő világot. Együtt sétáltunk a Füzes patakkal a víz világnapján, a Madarak és Fák napján kézműves foglalkozásokat tartottunk, megszabadítottuk az Iharosi forrást a 15 éve ott pihenő szemetektől és megtaláltuk a vizet a Czöndör-kút alján miután kiemeltük a beledobált köveket. Ősszel más civil egyesületekkel takarítottunk a faluban. Szorgalmaztuk a helyi értékvédelmi rendelet létre jöttét. Helytörténeti gyűjtést folytattunk (magtár vasajtó, egyéb tárgyak). Ott voltunk a Kölcsey utcai pihenőhely kiépítésénél, és ide a jó voltunkból egy madárismertető tábla is kerül.

Tavaly elkezdett munkánkat szeretnénk az idén is folytatni. Amennyiben egyetért céljainkkal, kérjük segítsen munkájával vagy támogasson személyi jövedelemadójának 1%-val, egyéb felajánlásaival.


Szily kastély (Gazdi)

Biatorbágy legértékesebb épülete, mely saját, önkormányzati tulajdonban van. Nem csoda, hogy mindenkit érdekel a sorsa.

Április végén a Kulturális Örökség Hivatal területi vezetőjével körbejárhattuk kongó, üres termeit. Keresgéltük azokat a részleteket, amik az eredeti hangulatot őrzik. Iskolaként nem volt fontos a műemlékjelleg, az átalakításoknál és az új melléképületeknél a minimális költség, a gyerekbiztos praktikum volt az irányadó. A helyzeten csak nagyon sok pénz segítségével lehet javítani. Talán pont ezért kaphattuk vissza a kezelés jogát a Pest megyei önkormányzattól. 2 éve okoz fejtörést a képviselő testületeknek: mi legyen a gazdival, milyen célokat szolgáljon?

Ahogy elnézem ezt a középkori hangulatú épületet, annyi mindent el tudnék itt képzelni: éttermet borozóval a volt étkezdében, helytörténeti gyűjteményt, kulturális központot, kiállító termeket, konferencia termet, tűzoltóknak, nyugdíjasoknak, egyesületeknek fiataloknak helységeket. Az óriási hátsó kertben pihenő parkot, ahol akár a falu, közösségi napjait is meg lehetne tartani (pl.: majálist, gyermeknapot, stb.). Egyszóval – Pezsgést.

Mit hoz a jövő? Talán egy kis kivárás után (EU csatlakozás?. Zsámbéki Medence-Szílicium völgy?) eladásra kerül és szálloda, vagy szabadidő központ lesz? Esetleg az önkormányzat pályázik sikeresen fejlesztési pénzekért?

Közben a kastély szép csöndben dohosodik, málik a vakolat, talán itt-ott kicsit be is ázik, romlik az állapota. Kihasználatlan. Üres.

A cikk még áprilisban íródott. Azóta részt vettem a Szily napon. Vártam hogy a kastély múltján túl a jövőjéről is megtudhatunk valamit. Kiderült a szakértői előadásokból: rengeteg érték és lehetőség van az épületben, de eldönteni, hogy melyiket válasszuk nekünk kell.

Biatorbágy, 2003. szeptember 26.

szili-kastely


A Bolha-hegyi csata

2003 szeptember 20-án a több hullámban támadó takarító harcosok fogták ostromgyűrűbe a Bolha-hegyi szemétkupacokat. Céljuk nemes volt; megmenteni Biatorbágy egyetlen Természetvédelmi területét az aljas módon beszivárgó háztartási hulladékoktól. Ők tudták, amit már csak egyetlen kopott tábla hirdet e területen “Óvni és védeni kell természeti értékeinket!” ameddig még van.

A harcosok fegyverei szemeteszsák, gereblye, lapát és gumikesztyű volt. Gyerekek és felnőttek szedték a szél fújta nejlonzacskókat és sörös dobozokat, a bejárótól a hegy tetején levő felhagyott kis bánya gödörig, ahol a természet sikeresen tüntette el a kőbányászat nyomait, emberi tevékenységre csak egykét gyanúsan egyenes fal és rengeteg szemét utal.

A harc leggyengébb láncszeme, a szövetséges Polgármester által biztosított 3m3-es konténer volt. (Az előzetes egyeztetéseken két 5m3-es konténert kértünk, de hiába.). Ezt a kicsi konténert teljesen ellepte a sok-sok legyőzött szemét. Szerencsére a Tájvédő Egyesület kincstárának segítségével egy 6m3-es felmentő konténer érkezett, mely szintén tele lett, de a kisebbik konténer mellett még jó néhány szemeteszsák csapatot nem tudtunk lekötni.

A győztes hadvezér Horváth Bora volt, a Biatorbágyi Állatvédőkkel, segédcsapatai élén Páli Tímea (Zsámbéki Medence Életminőség Egyesület),Kéthely Nagy Sándor (Tájvédő Egyesület, általános iskola 4/c) álltak. Köszönjük a segítséget, a 100db szemeteszsákot Gubi Róbertnek.

 

Epilógus

Talán kevesebb megunt holmi kötne ki a Bolha-hegyen, ha táblák hívnák fel a figyelmet arra: Természet védelmi területen jársz! Ne szemetelj! Persze néhány utat lezáró sorompó is jól jönne. A nagyobbik kőbánya mélyét közeli telektulajdonosok folyamatosan töltik hulladékaikkal, nagy kárt okozva a természetnek, költséget az Önkormányzatnak.