A Nyakas-kő és a Madárszirt alatti terület kedvelt célpontja kirándulónak, sportolónak, bogarászó kisgyereknek, sétálgató nyugdíjasnak egyaránt. A lankás dombokon azonban hamarosan szürke marhák legelésznek – legalábbis az Önkormányzat elképzelései szerint. Az arra járók már most is egy megkezdett kerítéssel találják szemben magukat. Egyelőre csak alapinformációink vannak a tervről, de mivel sokunknak nagyon fájna a „Diós” átalakítása, alaposabban körbejártuk a kérdést.
A bozótot már több mint egy éve elkezdték irtani a községi legelőn – ez ugyanis a hivatalos neve a Pamacs utcától egészen a Nyakas-kő aljáig húzódó területnek. A néhány hektár három éve került önkormányzati tulajdonba, és legelő lévén a gazdának kötelessége ennek megfelelően gondozni: kaszáltatni, legeltetni. A bozótirtásra is azért volt szükség, hogy a gyorsan terjeszkedő cserjék ne lepjék el teljesen a területet. A kivágott bokrok azonban még mindig ugyanott állnak, ahova közel egy éve halmozták őket. Várják sorsukat, az azóta bennük otthonra lelt apró állatokkal, madarakkal, rovarokkal, gyíkokkal együtt…
Honnan az ötlet?
Őshonos mezőgazdasági állatfajtákat tartani meglehetősen divatos tevékenység manapság, és nem mellesleg jól hoz a konyhára is, hiszen az, aki efféle állatot nevel, állami támogatást kap. A szürke marha az egyik legelismertebb őshonos fajtánk. Az elfeledett állatfajokat valóban újra az őket megillető helyre juttató, szakszerű tartás azonban rendkívül költséges, és komoly szaktudást követel. Éppen ezért hazánkban néhány figyelemreméltó kivételtől eltekintve inkább a „bemutató jellegű” szürkemarha-tartás terjedt el, a nagyra tartott négylábúak pedig sok helyütt olyasféle „hungarikummá” váltak, mint a csikóbőrös kulacs vagy a gulyásleves. Egy magára valamit is adó turisztikai látványosság az ország bármely területén rendelkezik mangalicával, szürke marhával és társaikkal. Függetlenül attól, hogy az adott állat valóban élt-e azon a környéken, és a tartási körülmények megfelelnek-e neki egyáltalán. A Biatorbágyra tervezett mintagazdaságban is ezek az állatok legelésznének boldog békességben: szürke marha, mangalica, rackajuh, kecske. A dombokon felépülne egy téli szállás és egy melegedő az alkalmazottaknak. A gyerekek pedig nyilván lelkesen simogatnák a nyilván szelíd jószágokat. A megálmodott idill azonban a valóságban már kevésbé állja meg a helyét. Elég megkérdeznünk az egyik leendő „új szomszédot”, a szürke marhát, hogy kiderüljön: ő sem lelkesedik annyira a költözésért.
Mi kell a marhának?
Habár a köztudatban a szürke marhát úgy tartják számon, mint a nagy túlélőt, aki mindent kibír, nem fogja a betegség, etetni is alig kell, mégis nagyra nő, a valóságban sok mindenre szüksége van ahhoz, hogy megbecsült őshonoshoz méltó életet élhessen. Először is nagy-nagy területre. A terület minőségétől függően tehenenként 1-10 hektár kell ahhoz, hogy az állatok is jóllakjanak, és a terület se sérüljön. Másodszor fontos a társaság. A szürke marha amióta világ a világ, gulyában él, több száz, de akár ezer fős óriás-családokban, ahol mindenkinek megvan a helye. Lehet őket kisebb csoportban is tartani, de ha már 10-15-en sincsenek egy területen, felborul a természetes rendjük, a tehenek elveszítik fogamzóképességüket, agresszívekké válhatnak. (A szürke marha amúgy sem tartozik a kezesbárányok táborába, a három lépés távolságot saját biztonságunk érdekében érdemes minden esetben megtartani velük.) Elengedhetetlen valamiféle téli szállás, nagy mennyiségű takarmány és alom (140 nap telelést véve az alom 10 q/tehén), kút, ami az 50-100 liternyi vizet naponta biztosítja minden egyes állatnak. Nem utolsósorban pedig szükség van egy gondozóra, ami minimum két fő alkalmazottat jelent.
Mi van a városi legelőn?
Illetve mi nincs…
A terület mérete összesen harminc hektár, ami 3-30 tehénnek nyújthatna elegendő táplálékot, ha a szakmai útmutatást vesszük figyelembe. Ezt a nagynak tűnő legelőt azonban bokatörő vízmosások, könnyen málló löszös talaj szűkítik egyre kisebbé. Nincs rajta kút, sem téli szállás. Nem vezet oda megfelelő út, amin biztosítható lenne a téli takarmány kiszállítása. Nincs biztonságos kerítése, amit egy megtermett szürke marha ne tudna két másodperc alatt kidönteni – ez a mostani kerítéskezdemény egy merészebb borjút se nagyon tartana vissza a szökéstől. (Tudni kell, hogy mind a borjaikat nevelő tehenek, mind a borjak kifejezetten harciasak, tehát a kerítésnek nemcsak határkijelölő, de védelmi szerepe is van az ő esetükben.) Nincs parkoló, sőt, nincs télen-nyáron használható út sem – ezt akár most is ellenőrizheti bárki, a havas, csúszós lejtő a Barackvirág utca végén garantáltan sokakat elriaszt majd az autós kalandtól. Legelőnkön van viszont sok helyes domb, ami mögé az a pár kósza szürke marha úgy el tudna bújni akár napokra is, hogy a miattuk odazarándokoló turisták semmit sem látnának belőlük. Mellesleg ezek a dombok adnak életet számos énekesmadárnak és növényritkaságnak, amiknek egy része a marhák betelepítésével vagy eltűnne, vagy megközelíthetetlenné válna.
Miért szeretjük azt a néhány dombot?
Mert szép. Mert könnyen kisétálhatunk, kibiciklizhetünk bármikor. Mert a Pamacs utca végén, elhagyva a félig-meddig dühösen csaholó Bodri kutya „birodalmát”, nyugodt szívvel elengedhetjük a gyerekeink kezét és mehetnek szaladgálni, sárkányt eregetni, réten hemperegni. Mert megfigyelhetjük a füvek aprónépét, a gyíkokat, lepkéket, a kora tavasztól késő őszig nyíló virágokat. Szeretjük, mert a miénk, ráadásul büszkélkedhetünk vele másoknak is…
Biatorbágy különlegesen szép természeti környezetben fekszik, ami önmagában is vonzó lehet az idelátogatók számára, és emelheti a város presztízsét. A terület jellegétől idegen állatok betelepítése ellentmond a hagyományok ápolásának – habár a korábbi évszázadok ismert életvitele alapján szinte bizonyos, hogy Biatorbágyon is a falu közeli területeken legeltették állataikat az itt élő emberek. A XX. század azonban gyökeresen megváltoztatta a Budapest környéki települések lakossági összetételét, napjainkra pedig egyértelműen városias jelleget öltöttek a területhasználati szokások is. Városunkban, a néhány megbecsült gazdát kivéve, már csak kivételes esetben tartanak lábasjószágot az emberek, a lakóövezetek melletti területeket pedig szabadidős tevékenységekhez használják az itt élők.
Mások védik
Túl azon, hogy mi, helyi lakosok hogyan vélekedünk a betelepítendő állatokról, érdemes megnézni, mit gondolkodnak a területről azok, akiknek hivatása a természetvédelem.
Az Uniós csatlakozást követően hazánkban is érvényessé vált a Madárvédelmi- és az Élőhelyvédelmi Irányelv. Magyarország is köteles volt olyan területeket kijelölni, amelyek részei az EU ökológiai hálózatának. A Natura 2000 hálózat értékes természeti területek, élőhelyek többé-kevésbé összefüggő láncolata, amelyek az eredeti európai élővilágot őrzik. A kijelöléssel hazánk területének közel 21%-a lett Natura 2000 terület. Biatorbágyon a mintagazdaság céljára kiszemelt legelő is ezen védelem alatt áll. A komoly szabályozási rendszer persze megköti a gazdálkodók, fenntartók kezét. A védett élőhelyeken kifejezetten ajánlott hagyományos gazdálkodást folytatni, de nem mindegy, hogyan! Natura 2000 területen például tilos mangalicát tartani. A legeltetés csakis áprilistól októberig engedélyezett, ősztől tavaszig nem tartózkodhatnak állatok a területen. Az építési szabályok is rendkívül szigorúak, nagyobb épület felhúzását nem teszik lehetővé. Mindezek ismeretében a terv kevéssé tűnik kivitelezhetőnek.
Mi legyen a terület sorsa?
Őrizzük meg mostani értékes formájában! Unikumnak számító területeinket jó lenne védeni, bemutatásra méltóvá tenni mind a helyi lakosok, mind pedig a turisták számára. Az őshonos, veszélyeztetett állatfajták megőrzése fontos feladat. De ugyanennyire fontos a ritka és szintén veszélyeztetett növényfajták megőrzése is. A kettő együtt is működhet! Ha például juhok, kecskék legelésznek tavasztól őszig a dombokon, mindenki jól jár: a juhok jóllaknak, a fű megújul, az emberek pedig továbbra is szabadon látogathatják a legelőt, hiszen ezek az állatok nem veszélyesek, és nem igényelnek bekerítést. Egy szakmai támogatással kialakított, magas minőségű tanösvény, erdei tornapálya, madárles létrehozásával valódi turistacélponttá válhatna Biatorbágy.
Kállai Cili
Egy kis marhatörténelem
A magyarlakta területeken őshonos, Európa-szerte nagyra tartott szürke szarvasmarha állományra az első igazán nagy csapást az 1863-as aszály mérte: a legelőkön ezrével hullottak el az állatok. A marhák létszáma ezután már nem érte el az addigit, sőt, a szerepük is változott, elsősorban igásökörként használták őket a továbbiakban. Az I. világháború után a mezőgazdaság gépesítése számos gulya fölszámolását eredményezte. A nagy gazdasági világválság idején ugyan ismét föllendült a kereslet, megint kapóssá váltak az ökrök, sőt, megalakult a Magyar-marha Tenyésztők Egyesülete is, a II. világháború azonban maga alá gyűrte a nagyszabású terveket. A háború utáni országvezetés pedig már nem tartotta versenyképesnek a régimódi fajtát a modern tenyészállatokkal szemben. Az 1960-as évekre az állomány létszáma mélypontra került: állami kézben mindössze 6 bika és 200 tehén élt országunkban. Ezek az állatok a felmenői a ma ismét nagy létszámú gulyáknak is.
A ’70-es évektől a nemzeti parkok területén egyre több szürke marha élt, 1989-ben pedig megalakult a Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesülete, ami a mai napig koordinálja a tenyésztést. Napjainkban az állományt nemzetközileg is jelentős génbankként tartják számon. A tenyésztés rendkívül felértékelődött, mivel az állomány – a természetes, ipari eredetű takarmányokat nélkülöző tartásnak köszönhetően – garantáltan kergemarhakór-mentes. Ez pedig megfizethetetlen előny a Nyugat-Európát riogató BSE fertőzések idején.
További források:
szurkemarha.hu
provertes.hu
wikipedia.hu
mezohir.hu
A Natura 2000 területek Biatorbágy 2007. évi településrendezési tervén is szerepelnek. A térkép mindenki által elérhető a következő címen: http://cn.bianet.hu/pmh/szerkterv.pdf
Galéria
