Műemlék. Mű-emlék. Műtárgy. Emlék. Érték.
Jogi nyelven fogalmazva: „hazánk múltja és a magyar nemzet vagy más közösség hovatartozás-tudata szempontjából országos jelentőségű történeti, művészeti, tudományos és műszaki emlék alkotórészeivel, tartozékaival és beépített berendezési tárgyaival együtt.” Adatlapja szerint közlekedési létesítmény. Anyaga kő és acél, épült a 19. század végén, kettős vasúti völgyhíd.
Leírható ennyivel vajon egy ilyen építmény, egy szimbólum? Az országos jelentősége egyértelmű, hiszen történetében, szerkezetében egyedülálló. Biatorbágyon, úgy hiszem, a közösség hovatartozás-tudatának is egy iránypontja, viszonyítási alapja, a város közösségének tulajdona, értéke.
De nem csak egy közösség hovatartozásának lehet szimbóluma: az én személyes hovatartozásomat is jelképezi már tizedik éve. Talán akkor gondolkoztam el ezen először, amikor egy mellettem elhaladó turista megjegyezte: „de ronda ez a híd!”, és értetlenül, kicsit sértve néztem rá. Azóta próbálom megfejteni, mit jelent számomra a Viadukt, hogy kapcsolódom hozzá én magam.
Tíz éve, családunk otthonát keresve kapuként fogadott, és a nagy aha-élménnyel: szóval ez az a viadukt a középiskolai tanulmányokból, Matuska, robbantás, 1931, stb. Hamarosan ezeknek az információknak a jelentősége már elhalványult számomra, és a személyes kötődés egyre erősödött, erősödik azokon az eseményeken, élményeken át, amelyek napi szinten kapcsolnak a hídhoz:
saját fotó (2021 június)
Az a lenyűgözöttség, ahogy átsétálok alatta szinte minden nap és nézem az évszaktól, napszaktól függően mindig más képet mutató szerkezetet.
Az örökös zavar, hogy a „Viadukt” szó ebben az esetben egy vagy két hidat jelöl.
A remegő lépések, amikor tériszonyomat leküzdeni próbálom, és két kézzel kapaszkodva a korlátba, lényegében átkúszom az első alkalommal a hídon. Majd jó pár alkalommal később, amikor egy hasonlóan remegő embert én biztatok, hogy neki is menni fog ugyanez.
Az első éveinkben megcsodált adventi-karácsonyi fények a parabolaíveken.
Az óvodás csoportok, akiket ide kísérek, mesélve nekik a hidak történetéről. A futóversenyük, hogy ki ér át minél gyorsabban és minél jobban dübörögve a túloldalra, majd vissza. A hídon ülve játszott, tapsolt játékok. A később az ovis gyerekek által készített csodás színes festmények.
Az állandó viszonyítási pont térben, hogy mi merre van a Viadukthoz képest. A kirándulások a környező hegyekben, amikor az összes kilátópontról azt lessük, rálátunk-e a hidakra.
A régi fotók a hidakról, amelyeket vizsgálva megállapítom, hogy sok minden változik a környéken, de a hidak összességében szinte változatlanok.
Az órák, amiket a szakmérnöki tanulmányaim során a szerkezet kutatásával, tanulmányozásával töltöttem, jobban megértve a kort, amiben épült és a szerkezeti, anyagtani sajátosságokat.
Az érzés, hogy amikor lelki mélyponton vagyok, ide felsétálva és letekintve a környékre valahogy minden könnyebb, és más nézőpontba kerül.
Az élmény, amikor nézem, hogy iskolások színes mérőszalagot készítenek magukat körberajzolva, majd megmérik vele a Viadukt magasságát.
2020 júliusa, ahogy a láthatárt fürkésszük órákon át, próbálva felfedezni a Neowise üstököst a naplementében, majd családilag megegyezünk, hogy egészen biztosan az a kis maszat volt az. Az akkor 6 éves kisfiam rajza az élményről.
Nagy tömeg csodálja a Viaduktról a Neowise üstököst (Kovács Péter, 2020. július)
A Bia25 teljesítménytúra vége, amikor már leszakadó lábakkal vonszolom magam a cél felé, de a hidak látványa új erőt ad, hiszen ott a cél.
A kellemes nyári délután-este, amikor lelkes és tehetséges tizenévesek társaságában akrillal vászonra festem a Viaduktot, elmélyedve annak részleteiben, kizárva a világot.
Műemlék. Mű-emlék. Műtárgy. Emlék. Érték. Számomra ezt jelenti a biatorbágyi Viadukt.
Számodra mit jelent?
Biatorbágy, 2021. október
Kovács Krisztina
okl. építészmérnök, műemlékvédelmi szakmérnök
Első kép: A Viadukt az óvodások ábrázolásában (2019. szeptember)