Van-e szükség értékvédelemre? Igen! Vigyázunk lakásunk biztonságára, autóinkba riasztó berendezést szerelünk és pénzes széfünk kódját sem áruljuk el senkinek. Vajon ugyan ennyire egyértelmű a helyzet akkor is, amikor egy közösség (község) értékeiről van szó? Magunkénak érezzük a Viaduktot, a Füzes-patakot, a Nyakas-kő-vet, a biai halastavat, a Disznólápát, az Iharost. Tölti el melegség szívünket, amikor ránézünk Hajzuk Józsiék gyönyörűen fenntartott portájára? És sajnálnánk-e, ha valamiért úgy döntene – Holnap lebontom! – remélem igen!
Kultúránknak meghatározó része a történelmünk, a zenei és irodalmi élet, a hazai filmgyártás, a sportban elért sikerek, az építészet, a környezet, amiben mindennapjainkat éljük, a természethez való viszonyunk.
Az előbb felsoroltakkal országos szervezetek is foglalkoznak, de ahogy szükség van helyi sportegyesületre, énekkarokra, úgy szükség van helyi értékvédelemre is.
A lehetőség, hogy leltározva, önkormányzati rendeletbe foglalva meghatározzuk értékeink sorsát már 15 éve rendelkezésünkre áll. A környező települések közül sokban már évek óta működnek ezek az önkormányzati rendeletek. Etyeken 1992-óta létezik ilyen. Több pincesor, kőkeresztek, utca képek és a Boti úti gesztenyefasor is védelem alatt áll. Budaőrsön 1997-ben készült el a helyi értékek megóvását célzó rendelet.
Biatorbágyon az eddig elkészült rendezési tervek tartalmaztak utalásokat a régi település központok, utca képek megóvására, de pontos felmérés és rendelkezések hiányában a helyi építési szabályzat alapján eljáró műszaki osztály sorra adta ki a bontási engedélyeket. Ezért rombolhatták le értelmetlenül a biai magtárat (hiszen nem lett jobban hasznosítható azóta sem a terület), ezért kuszálódott össze a Tópart utca, Rákóczi utca, Nagy utca, Dobó köz látképe, ezért tűnik magára hagyottnak a Szalonna utca, Csillag utca és a hozzájuk tartozó Füzes-patak híd. Száz éves épületek homlokzatába szereltek műanyag nyílászárókat, újították fel szakszerütlenűl a füzes patak hídjait támogatás, értékadó irányítás, ismeret terjesztés hiányában. Néhány erősen elkötelezett magánembert dicsérhetünk, és a szegénységet okolhatjuk azért, hogy nem vesztettünk el többet jellegzetes faluképeinkből.
Jöjjön létre egy olyan rendelet, amely segít figyelemmel kísérni és megvédeni természeti kincseink érdekeit, amely pontos jól hasznosítható információkat ad, az építési engedélyezési eljárás során, támogatja azokat, akik hajlandóak tovább vinni hagyományainkat és segíti azt, aki önerejéből nem képes fenntartani a faluképileg jelentős épületének állapotát. Az előbb felsorolt nem kevés feladat ellátására az önkormányzaton belül, önállóan működő bizottság lenne alkalmas, amelynek építész, művészettörténész és civil egyesületi tagjai lennének.
Az értékvédelmet nem szabad úgy kezelni, mint felülről ránk erőszakolt kötelezettséget. Tekintsük lakó környezetünk emlékeinek, természeti értékeinek megóvását saját ügyünknek. Ha Mi nem tiszteljük a természetet, vagy elődeink emlékét, miért várjuk el ezt a következő generációktól?
